Nagymamámtól tanultam, hogy egy úriembernek a kilétéről a körme, a nyakkendője és a cipője árulkodik. Az úriember még a szokásosnál is ritkább errefelé, így inkább egy másik állatfajtáról írok. A rossz szándékú emberekről és szokásaikról.

Merthogy az elmúlt hónapok alatt négyszer is részese voltam különféle történéseknek, ami köztem és e nagyon veszélyes állatfajta között történt. Kétszer időben reagáltam, egyszer szerencsém volt, és egyszer megkaptam a leckét. Legelőször Mexikóban, fenn a hegyekben próbált meg egy férfi közel kerülni a felszerelésemhez az éjszaka leple alatt, de időben felriadtam a szúnyoghálóm alól (kinn aludtam a szabadban), és elkergettem. Másodszor egy vulkánról ereszkedtünk alá, amikor négyfős társaságunk pár száz méterrel előrébb tartó két tagját pisztollyal kényszerítették a hátizsákuk átadására. Harmadszor hatalmas mázlival előre megéreztem a két gyanús figuráról, hogy rosszban sántikálnak, és nem vártam meg, amíg közelebb érnek, kirántottam a késem, és megfenyegettem őket, mire ők elinaltak. A legutóbbi, a negyedik eset volt az igazi trauma számomra. Nem azért, mert 27 és fél hónap alatt először raboltak ki sikeresen. Tulajdonképpen a veszteségem nem is volt nagy: a fényképezőmön és némi készpénzen kívül csak egy hónap fotóit vesztettem el. A tény, hogy fényes nappal, egy főváros főutcáján a főtértől 10 perc sétára, 2 ácsorgó rendőrtől 80 méterre és más emberektől rezzenéstelen arccal végignézve valakit meg lehet verni és kirabolni, az fájt. A véraláfutások és púpok hamar leapadtak, de az élmény, amire lélekben ráadásul elvben fel is voltam készülve, sokkolt. Már az ezt megelőző 10 napban többször is írtam családomnak, hogy a bűn uralja az utcákat, amik kihalnak még sötétedés előtt, és mindenki menekül a rácsok és szögesdrótok biztonságába. Ráadásul először még egy másik országból írtam ezeket, El Salvadorból. Akkor még nem tudtam, hogy van ennél is lejjebb. Honduras. A karibi oldalon, fenn északon lehet, hogy van 3-4 turistaparadicsom, ahol a bűnözés kevésbé gyakori, de én ilyen hátborzongató országban még soha nem jártam. Így utólag olcsón megúsztam, mert ahol megtámadtak (Tegucigalpa, Honduras fővárosa), az hivatalosan a világ egyik legveszélyesebb zónája, világelső rablógyilkosságok tekintetében. Hátulról kaptak el, és csak ütöttek, amíg ki nem halászták a zsebeimből a zsákmányt. Azt is utólag tudtam meg, ha ellenállok, akkor majdnem biztos, hogy lelőnek. Mert ez a szokás. Az a szokás, hogy lelőnek! A 21. században!

Mexikó minden híreszteléssel szemben sokkal, de sokkal biztonságosabb, mint bármelyik másik közép-amerikai ország, nyilván - számomra - irreleváns minden ennek ellentmondó turista-beszámoló ebből a szempontból. Salvadortól számítva volt 2 hét, amikor szó szerint félelemben éltem, folyton a késemet markoltam, és minden neszre, gyanús zajra egyből talpon voltam, minden mögém kerülő embernek megpördültem. Egy nagyon értelmes San Salvadorban élő olasz lánnyal és helyi, értelmiségi barátjával beszélgettem erről az egész biztonsági kérdésről, akik a politikát, a politikusok és a rendőrség korruptságát, az USA fegyverrel érvényesített érdekeit és a kábítószer-kereskedelmet hibáztatják. Ugyanmárkérem! Az, hogy az emberek félelemben élnek, a rablás, gyilkosság és bűnözés elfogadott - mert az! -, mindennapos dolog, az egy nép fejlett(len)ségéről árulkodik csak. Az emberek errefelé elképesztő módon lusták és persze vidámak, könnyelműek. A munka büdös, de a gringo pénze kell nekik, ha már erre jár. „Ha meg nem adja, akkor elveszem.” Az meg sem fordul a fejükben, hogy az a gringo talán megdolgozott azért a pénzért. A gringo persze minden külföldit takar, ebből a szempontból nincs extrán hátrányos megkülönböztetés.

Tehát mik azok a jellemzők, ami alapján kivétel nélkül (és ez nagyon fontos) rostálom az embereket. Meggyőződésem, hogy nem előítéletről van szó. A kézfogás. A kis Kárpát-medencénkben sokkal ritkább az olyan férfi, aki nem tudja, hogy a kézfogás sok mindent elárul valakinek a jelleméről. Errefelé a tenyérpacsizós majd ökölpacsizós köszönés dívik, és talán pont ezért kifejezetten ajánlom a Latin-Amerikába utazóknak, hogy próbálják a hagyományos kézfogást, mert amikor szivacsba nyúlunk, akkor tudjuk, kivel állunk szemben. Aki nem a szemembe néz. Ázsiában ez még elmehet a tisztelet jeleként (bár igen ritka), de ezeknél a macsóknál biztosan lehet tudni, hogy a fószer bűzlik. Aki egyből ráveti a tekintetét a pénztárcámra vagy a pénzre, ha fizetek (ez egy tipikus jele annak, hogy legyél résen). Előszeretettel próbálnak meg (szinte) mindenhol átverni, mondván a gringónak semmi sem drága. Mindig visszakérdezni az egyes tételekről, és fejben gyorsan összeadni azokat, ami egyébként gyorsabb lesz, mint kivárni, hogy megtalálják a számokat a számológépen. Különösen vigyázni a kövér fiatal lányokkal és asszonyokkal, akik - nem tudok másra gondolni, mint kisebbségi komplexusból - (szinte) mindig megpróbálnak átvágni.

Sokkal kevesebb önzetlen emberrel találkoztam, a vándor ingyenebéde már csak a múlté. Mindenki mindenkivel bizalmatlan, akit nem ismer, ebből a szempontból sokkal európaibb a mentalitás, hol van az oly sokszor visszasírt - és bánom is én, hogy különféle dogmáktól támogatott - ázsiai vendégszeretet. Igaz, van az éremnek másik oldala is: tűzön-vízen keresztül kitartanak a család és a barátok mellett. Ha valaki itt megszeret téged, akkor sokáig „üldöz” a szeretete, még ha számodra kissé terhes is az.