A hangyák mit csinálnak télen, hidegben? - tettem fel magamnak a kérdést az egyik nap, miután megállapítottam, hogy ha kell egy közös pontot említenem az eddig látott országokban, akkor az a kis szorgos hatlábúak. Miért térek ki erre? Mert meggyőződésem, ha van valami, ami jellemzően leír egy országot, akkor az a konyhája, az ételek. Nos, Malajziát jellemzően leírja a konyhai kultúra kevertsége, talán jobb szó rá, hogy zavartsága. Mint említettem volt egy korábbi írásomban, ezt hűen tükrözi a számtalan elhízott ember (azaz az egészségtelen táplálkozás), amit Ázsia eddig egyetlenegy országában sem tapasztaltam. Hogy jönnek ehhez a hangyák? Az egyik hagyományos módja az ételek biztonságos megőrzésének, hogy az edényeket egy vízzel félig feltöltött másik edénybe állítják, mintegy vizesárokkal a mohó kis rovarokat távol tartandó. Mert az átlag maláj háziasszony nem az étkezésre készíti el az ételt, hanem csak úgy elkészíti, amit később, másnap vagy valamikor elfogyaszt a család. Sokszor a meleg ételt így (fél)hidegen fogyasztják, amit persze megmagyaráz a klíma.

És akkor dióhéjban a kulináris kultúráról. Természetesen teljesen irreleváns, hogy az ember mit kap meg a fővárosban, mint mindig, ebben a vidék a mértékadó. Egy rizsközpontú országról beszélünk úgy, hogy eddig egyetlen hektárnyi, mit hektárnyi, zsebkendőnyi rizsföldet sem láttam, pedig 5 napja vagyok úton. A nagyon jelentős kínai és a kevésbé jelentős indiai populáció nyilván erősen rányomta a bélyegét a mai maláj konyhára, ami azonban alapvetően - mint oly sok minden másban is – valószínűleg délről, azaz Indonéziából eredeztette a gyökereit. Szinte minden ételben felfedeztem a gyömbért valamilyen formában, ha egy jellegzetességet kellene kiemelnem, akkor az ez lenne. Muszlim országról lévén szó, alig van disznóhús, a jellemző a csirke és kisebb mértékben a marha. Ezt egészíti ki a gazdag halválaszték, és a szinte egész évben termő számtalan trópusi gyümölcs. Ezek közül kiemelném a duriant, amit úgy kell elképzelni, mint egy emberfej nagyságú szöges buzogány fejet. Az ízét pedig képtelen vagyok leírni, én nagyon szeretem.

Elhagyván Johor Bahrut, az eurázsiai kontinens legdélebbi pontját, 3 szenvedős napomba került, amíg kikeveredtem az ún. nyugati partra. Fizikai teljesítő képességem megspékelve egy kis egyenlítői napocskával, hát, elmarad a megszokottól, így a kezdeti napi 20-as átlag nem is csoda. A partot elérve viszonylag egyszerű dolgom van egészen majd Melakáig, mert csak az 5-ös utat kell követnem a partvonal mentén. Az első tengerparti városkában, Pontianban egy jobb hotelt is találtam (igaz, a 30 dolláros árért el is várható), a vacsorám egy finom csirkenyárs volt, amit ők úgy hívnak, hogy 'sate'.

A másnapnak végre olyan igazi „úton levés" íze volt. Több szempontból is. Először is, mert kezdtem érezni, hogy tér vissza az erő belém, másrészt mert minden megállónál szó szerint csavartam a vizet a ruhámból, és ennek megfelelően olyan 7 liter folyadékot ittam meg lefekvésig, és nem utolsó sorban azért, mert jöttek a már-már megszokott biztatások, elismerő kurjongatások, fuvarajánlatok és ingyen frissítők. Estére egy nagyobb községet értem el, ahol az egyetlen „homestay”-ben, a környék sokszoros díjnyertes ház- és kertdekoratőrjénél szálltam meg. Ám nem ő, hanem a főúton levő kávézó tulajdonosa, az itt született, de csak néhány éve visszatért Kim volt az (igaz, ő nem maláj, hanem kínai), aki miatt annyira emlékezetes marad ez a nap. Azon kívül, hogy hosszú hetek óta nem találkoztam ilyen értelmes (és világlátott) emberrel, nagyon hálás vagyok neki, hogy végre valaki összefoglalta nekem, mi a baja ennek az országnak (is). Ezt persze nem tudom itt három mondatban leírni, de az ő pesszimizmusát meg kell cáfolnom: amíg egyetlenegy olyan ember is él minden egyes országban mint ő, addig mindig van remény.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!