Legutóbbi bejegyzésemet szinte pontosan egy éve Nicaraguából írtam, s most ismét nekifogok az írásnak. Az elmúlt 5 hétben nem nagyon jártam 2000 méter alatt. Ez nem is csoda, hiszen benn járok az Andok mélyén. Néhány napja hagytam el Quitót, Ecuador fővárosát. És már majdnem másfél éve koptatom a pánamerikai highway-t, rövidebb-hosszabb megállókkal.

Hosszú hónapokat töltöttem Costa Ricában, majd jött Panama és Kolumbia. Costa Rica eddig talán az egyetlen ország, amely sokkal kevésbé tetszett a végén, mint az elején. Igaz, az első hónapot utaztam, ráadásul nem is egyedül, hanem egy jó barátommal. Aztán egy nyelvintézetben dolgoztam a fővárosban, San Joséban, ahol rá kellett jönnöm, hogy nyelvet tanítani csak az tud, aki már tanult is meg idegen nyelvet. Nos, világszínvonalú gimnáziumi és magántanáraimnak nagyon sokat köszönhetek, mert én bár a legtöbb nyelvet kisebb hibákkal beszélem, de beszélem és tanítani is tudom. Panamában, ami tulajdonkeppen egy modern amerikai kolónia és nem különösebben ízlett, egy francia festővel kötött barátságom, illetve David városának az elérése a két említésre méltó eset.

Kolumbia minden kétséget kizáróan a világ egyik legszórakoztatóbb és gyönyörökben legteljesebb országa. Még sohasem jártam olyan helyen, ahol a szexualitás és a „fiesta” ennyire mindennapos része lenne az életnek, mint itt. És bizony a nyugati és keleti (ázsiai) társadalmakban elfojtott szexualitás bizony vissza is üt ránk rendesen, látva őket, akik olyan könnyedén és természetesen kezelik ezt a kérdést. Persze, mint mindennek, ennek a világnak is megvan az árnyoldala. A lépten-nyomon jelenlevő erőszak, a kultúra részleges hiánya, a nem vagy alig létező munkamorál (legalábbis európai szemmel), a korrupció, a narkó keményen bilincsben tartják a harmadik világot. No, én ennek a világnak lettem némiképp ismerőjévé, miközben szép lassan elcseréltem olasz akcentusomat kolumbiaira a spanyolban, kicsit belekóstoltam a merenguébe, a bachatába, a reggeatonba és sok, nagyon sok lányt fájó szívvel hagytam a hátam mögött.

Gyorsan visszapörgetem a dolgokat a határtól. Ami leginkább feltűnt Kolumbia után, az etnikum(ok) hirtelen változása. Dél-Kolumbiában még nagyon jelentős az afroamerikai népesség (pl.: Cali), ám alighogy átléptem a határt, eltűntek a feketék, hogy az indiánoknak adják át a helyüket. Tulcan, Julio Andrade, San Gabriel, La Paz (nyilván nem a bolíviai) mind 2500 és 3000 méter között fekszenek, így bizony éjjelenként jól jött a plusz-plusz takaró átmeneti szállásaimon.

Szép lassan elkezdtem ereszkedni, hogy elérkezzek a híres Chota völgyébe, ahol hirtelen mindenki ismét fekete, szénfekete lett. Komolyan Afrikában éreztem magam, a nyomor, a rekkenő hőség és az utcán lézengő feketék teljesen összezavartak. Utólag tudtam meg a történetét a majd félévezrede a cartagenai rabszolgapiacról idehurcolt maroknyi feketének, akik történelmüket kicsit kiszínezve hajótörött, majd sokáig vándorolt ősöktől származtatják magukat. Itt ettem életemben először cuy-t, az egyik híres ecuadori különlegességet, ami elsőre egy patkány kinézetű és nagyságú, de valójában növényevő emlős. És roppant ízletes. Ambuqui, a völgy központi települése egy hosteriával (értsd: resort), azaz medencével és teljes luxussal fogadott, ahol bizony jó volt egy fél napot lazítani, és a tulajt kifaggatni mindenféléről, mert másnap egy nagyon komoly szakasz várt rám.

Nem tudom, hogy előtte vajon hegymeneteltem-e már egyben 15 km-t, de jóval 2 ezer méter fölött egy 20 kilós hátizsákkal bizony minden rutinomra és erőmre szükségem volt, hogy ne álljak meg stoppolni vagy csak egyszerűen beállni egy útmenti fűszálnak. Megváltásként értem el Ibarra, az első nagyobb város szélét, ahol már vártak. Öt napot töltöttem egy családnál, napközben a háztól fél sarokra levő sportpályán loholtam a fáradhatatlan fiatalok nyomában, esténként pedig együtt főztünk-mulattunk a népes családdal és barátaikkal. Egy fontos megjegyzés: nem ismert likőrt vagy bármilyen más - házilag készített - alkoholt (sör kivétel, bor csak importált van, a pulque-ról majd később) TILOS INNI ECUADORBAN, mert etilalkoholból készülnek, és szó szerint mérgezőek. Saját bőrömön tapasztaltam, bárki bármi mást mond, nem állit igazat.

Haladni kellett, így hátrahagytam átmeneti szállásomat, hogy elinduljak a „vulkánok ösvényén”, a következő nagy állomás már Quito volt. És ezen a szakaszon kezdtem el ismerkedni a kecsua nyelvvel, amely végig fog kísérni egészen a kontinens belsejéig, Bolíviáig. Az első állomás Otavalo volt, az otavalók központja, ahol a férfiak kötelezően hosszú hajat és kalapot, a nők folklór ruházatot, sok aranynyakláncot és kalapot viselnek. A kézműves piacáról is ismert település volt az első, ahol Kolumbia után gringóval, azaz külföldivel találkoztam. Aztán jött Cayambe és a tőle délkeletre húzódó vulkán, a Cayambe, ami a maga jó 5500 méteres magasságával az ország harmadik legmagasabb pontja, és déli lejtőjén áthalad az Egyenlítő. Innen már csak egy ugrás volt, és jöhetett az újabb főváros.