Csak el kellett hagynom a „nagyvárost”, és mintha Laosz egyből bizonyítani akarta volna, hogy azért egyből ne írjam le. Az emberek mosolygósabbra váltottak, az idő kellemesen izzasztós volt, tele voltam jókedvvel. Könnyűnek éreztem a hátizsákot, miután jó 2 kilónyi elhasznált felszereléstől, a bakancson és nadrágomon túl zokniktól, egy pólótól, az alig 3 hetes, de már szétszakadt esőkabátomtól is megváltam, szállásadómmal abban állapodtam meg, hogy adja oda a levetett ruhákat a rászorulóknak a falvakban.

Pár km után ismét visszacsöppentem a „sötét középkorba”, annak minden nyomorával és szépségével együtt. Még előző este kérdezték tőlem az ideiglenes asztalbarátaim, hogy nem unalmas-e időnként egyedül, gyalog. Hát nem, soha. Dél felé járhatott az idő, amikor két dolgon járt az eszem: valamit harapni kéne, és hogy jó feladat lesz az elkövetkező egy hétben a laoszi ábécé megfejtése a kétnyelvű táblák alapján.

A megoldás mindkét kívánságomra egyszerre érkezett. Egy fiatal srác állított meg egy laoszi-angol képes szótárral, ahogy egy poros kis falut kereszteztem, és egyúttal ebédelni is invitált egyszerű hajlékába. Hosszasan ismételtettem vele az általa kiválasztott szavakat, miközben másoltam az ábécét, amit a könyv elején találtam. A kunyhó bambuszfalai között átszűrődő fény félhomályában fogyasztottuk a főtt rizsből és tésztalevesből álló szerény ebédet. Nem maradtam sokáig, hívott az út.

Délutánra egyre világosabbá vált két dolog. Az egyik, hogy a elkövetkező napokban mellőzni fogom a vendégházak által nyújtott kényelmet, és a másik, hogy még korai volt hátrahagynom belülről rohadó bakancsomat, mert délutánra már erősen éreztem a helyeket a lábfejemen, ahova estére méretes vízhólyagok nőttek. Alkonyatig maradtam úton, ekkor kezdett sürgetővé válni az éjszakai szállás kifundálása. Egy, az országút mellett magányosan ácsorgó nagyobb ház és bolt pont kapóra jött, ahol az út és a ház közötti alig másfél méter széles füves földsávra vertem fel Menedéket, miután jóváhagyta a dolgot egy idősebb férfi.

Este egy másik olyan dolgot láttam végre, de inkább sajnos, melyről nehéz elképzelni, hogy milyen, ha nem élőben látod. Napok óta láttam az égen úszó hatalmas füstfelhőket, kisebb tüzeket el is kaptam, de inkább a már leégett hegyoldalak látványához szokott a szemem. Arról beszélek, hogyan irt ki az ember minél több erdőt és fát a világnak ezen a táján is - erdőtüzekkel megkopasztva a dús hegyeket. A sötét leereszkedett, és pont az ominózus ház előtt gyülekező több teherautónyi hivatalos gyújtogató nekiindult, hogy a szomszédos hegyoldalt felégesse.

Eltűntek a feketeségben, hogy alig egy-két perc múlva sorra gyúljanak a tüzek a hegygerinc mentén, miközben kurjongatásoktól hangozzon a környék. Aggodalmamban - hogy a tűz túl gyorsan jön felénk – osztozott a boltos fiatal férfi is, ő 3 gyönyörű kislányát és terhes feleségét is féltette. Védelmezően Menedék elé álltam, készen arra, hogy bármely sunyi szikrát megsemmisítsek, a legkisebb lyuk is nagy baj lehet, de a szélirány nekünk kedvezett, végül nem volt szükség beavatkozásra. A tradicionális vacsorát - ragacsos rizs, főtt bambuszrügy és disznógyomor - gyertyafényben fejeztük be, miután elcsendesült a környék, már a gyorsan égő bambuszrönkök ropogása is elhalkult. Amikor azt kérdeztem, hogy miért irtják az erdőt, a válasz egyszerű volt: rizsföldért. Csak megjegyzem, hogy az irrigációt nem tudják sok helyen megoldani, sokszor feleslegesen nagy részeket semmisítenek meg. Sátramba térve sziszegést véltem kivenni a füstös hegy felől fújó fuvallatból:

erdő kiált: hé ember,

ki velem szembeszállni mer,

tudd, hogy semmi sincs ár nélkül

megfizetsz ezért legvégül

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!